A tárgykészítésben, építésben a minimális eszközzel való teremtés vonz, nem a túlszerszámozott, agyongépesített technológiák, melyekben az absztrakt képletekben való kifejezhetőség (mérnöki méretezhetőség), a „tökéletes” pontosság, gyors, tömeges kivitelezhetőség a tervezési szempontok – egy mechanikus világ értékrendje, mellyel ha egy művészeti alkotásban szembesülünk, megborzongva negatív utópiaként látjuk, de ha részei vagyunk, észre sem vesszük.
Hivatalos építésztanulmányai alatt az ember ritkán hall arról, hogy törődni kellene azzal, hogy milyen érzés kivitelezni az általa tervezett épületet avagy élni benne – a lakhatóság csupán fizikai, számszerűsített paramétereknek való megfelelést jelent, ahol maga a kifejezés (lakhatóság) is sejteti, hogy csak az alsó küszöböt kell elérni. A rakott sárfalról és a többi földépítési módról is mint technológiáról tanultam, ahol az építési helyszínen zajló műveletek voltak ismertetve, némi törekvéssel az alapanyag százalékos receptúrájának meghatározására.
A rakott sárfal ezek között is a „kezdetleges technológia” jelzővel szerepelt, mivel akár szerszám nélkül kézzel is elkészíthető (csömpölyeges fal), és a felhasználható alapanyagok is kevésbé korlátosak a többi földépítéshez képest. Ha a fejlettséget intenzív, drága vagy speciális szerszám- és alapanyagigényként definiáljuk, akkor a rakott sárfal igencsak a kezdetlegességet képviseli. Sokáig mindez bennem is tévesen úgy értelmeződött, hogy egy kihalt építési módról van szó, melyben problematikus a nyílászárok elhelyezése.
Ezt a nézetemet az angolszász világban reneszánszát élő „cob” falazat megismerése változtatta meg, és a felismerés, hogy ez azonos a rakott sárfallal, amiről megtudtam, hogy van Magyarországon aktív építője Gáspár Jani személyében. Vegyes tapasztalatom van a hagyományos tudás vagy ökoépítés módszereinek képviselőivel kapcsolatban, Gáspár Jani igazi üdítő színfolt a palettán. Józan mai realista, aki készségesen, nyitottan és szakmaféltés nélkül fogadja az érdeklődőket. Pár órás jelentlétem során az építési helyszínen minden kérdésemre választ kaptam, láttam a munkafolyamatokat a maguk ritmusában zajlani, miközben figyelmet és időt szenteltek annak, hogy mindebbe én is belekóstoljak. A tanulásnak számomra ez egy sokkal hasznosabb módja, mint csupa kezdővel rutintalanul próbálkozni, ha még van is mindehhez tapasztalt vezető, vagy olyan, aki magát annak tekinti.
A technikai részleteknél maradva, az igazi meglepetések, melyek abból a tapasztalásból származnak, hogy az építésben fizikailag is részt vehettem: (1) a munkaszervezés rendkívüli gazdaságossága, ahol a készülő határolófalak egyben a felrakandó sár érlelő-medencéi (2) a párban végzett falazás mozdulatainak teljes összehangoltsága jól kiszámított és irányzott mozdulatokból (3) a meglepően magas szálas anyag tartalom, ami a jő hőszigetelést biztosítja (4) a szalmaszálak száradást elősegítő szerepe, ahogyan terhelés alatt a vizet kivezetik a falazatból (5) eső esetén éppen ezért nem kell letakarni a készülő falat, a szalmaszálak hamar levezetik a vizet a felületéről, maga a munka is lehetséges enyhe esőzés alatt is (6) az általam feltételezettnél sokkal rugalmasabb geometria kivitelezhetősége.
Egy külön fejezetet érdemel a mindezek felett érzett öröm, hogy ennyire tiszta, egymásba szervülő és a legcsupaszabb gazdaságosság alapelvén létrejövő körforgásból kirajzolódnak terek, épül egy otthon, hogy a feladogatott saras szalmakupacokból megáll a fal. Ez ugyanaz a csoda, amitől állnak a piramisok és még éppen nem roskadnak össze önsúlyuk alatt. Rakás közben arra kell koncentrálni, hogy mindent a fizikai határ maximumán tartsak, ahol még éppen nem lép fel a roskadás, a fal nem dől le. Ez egy olyan párbeszéd az anyaggal és a törvényeivel, ami minden alkotás alapja.
Nem vagyok gépellenes, de nem tartom primitíveknek a luddistákat, a géprombolókat, akik ettől az örömtől való megfosztottságukat érezték a gép megjelenésében. A rakott sárfal létjogosultsága a mában számomra vitathatatlan, de nem tartom az egyedüli üdvözítő megoldásnak sem. A természet alaptörvényei mint az együttműködés, gazdaságosság, egymásba forduló körforgás tökéletesen megtestesülnek benne, de a sokaság, a változatosság is ugyanolyan fontos. Nem kell mindenkinek rakott sárfalú házban laknia, de realisztikus tájékoztatást kell biztosítani a lehetőségekről, mert felelős döntést csak kellő informáltsággal lehet hozni.
A rakott sárfal építése macerás, ha csak azt vagyunk hajlandóak figyelembe venni, ami az építési helyszínen zajlik. Nagyon kemény fizikai munka, ami időben is elhúzódik és rugalmas ütemezést igényel, mivel a száradás mértéke időjárásfüggő. Egy munkafázis túl hamar vagy túl későn való elvégzése keserves többletmunkát ró a kivitelezőre, aki rendszerint távol van a helyszíntől az építési szakaszok között, tehát tapasztalataira hagyatkozva kell kockáztatnia – az építtetőnek pedig tudomásul kell vennie, hogy mindez alatt neki is készenlétben kell lennie.
Az építtető számára a kétségtelen pozitívumok a ház használata alatt kezdenek el mutatkozni: alacsony üzemeltetési költségek egy képletben nem kifejezhető atmoszférát árasztó örökéletű épületben, mely a környezetével a keletkezésekor és használatakor is folyamatos, aktív kölcsönhatásban él. A kivitelezés viszonylagos hátrányai nagyobb léptékből szemlélve csak előnyöket jelentenek. A technológia „kezdetlegessége” miatt nem hoz működésbe egy az egész világot behálózó, pazarló, visszás moralitáson alapuló mechanizmust, melynek javai a többség kárára csak kevesek által élvezhetőek.
Máthé Katalin építész